A fővárosi borászat helyzete 1945 után
„Az élesnyelvű újságíró találkozik régi kollégájával, aki búcsút mondott a göröngyös hírlapírói pályának és kocsmáros lett.
—- Na és hogy megy sorod az új pályán? — kérdi az aktív újságíró.
— Köszönöm öregem, nagyon jól. Most akarnak megválasztani elnöknek a Kocsmárosok Ipartestületében.
— Látod öregem, ez az igazi demokrácia — feleli csípősnyelvű kollégánk. — A kocsmárosok egy újságírót választanak elnöknek, az újságírók pedig egy kocsmárost ...”
(1946-os vicc, Szabad száj, 1946. szeptember 28.)
A második világháború pusztításait a budapesti borászat is megszenvedte. A borforgalmazó cégek azonban az 1945 előtti alapokon, a nagy befogadóképességű, állandó hőmérséklettel (a pincék felett húzódó vastag sziklatakaró miatt a borpincékben a levegő hőmérséklete 12–14 Celsius fok körül mozog) és relatív páratartalommal rendelkező 120 km hosszú pincerendszerrel bíró Budafok központtal (Állami Pincegazdaság, MEGA, Palugyay, Állami Borforgalmi Rt., Pátria Borpince) hamar talpra álltak. Rövid szövetkezeti lét után a Magyar Szőlősgazdák Borértékesítő Szövetkezete, a Magyar Hegyvidéki Bortermelők Értékesítő Szövetkezete, a Hangya Szövetkezet, a Budafoki Állami Pincegazdaság, a Borpalota, a Pátria Szövetkezet cégekből összevonva 1948 és 1949 között működött az Állami Borforgalmi Rt., mely 1949. január 2-től a 6/1948. MT. határozat szerint Budafoki Borforgalmi Nagyvállalattá (1952–1954 Magyar Állami Pincegazdaság, Budafok) alakult. A cég dolgozóinak létszáma ekkor 876 fő volt. Történeti érdekesség, hogy amikor 1948 júliusában a Gazdasági Főtanács határozatával létrehozott Állami Borforgalmi Rt. megkezdte a borgazdaság államosítását, a cég kezdeti rövidítése ABORT volt. De mivel a németül értő elvtársak is tudták, hogy ez a szó a német nyelvben árnyékszéket jelent, ABOFORT-ra változtatták a rövidítést.
(Topotéka Budafok/Klauzál Gábor Budafok-Tétény Művelődési Központ, azonosító: 0899305)
A Rákosi-rendszerből fennmaradt levéltári forrásokból az derül ki, hogy a gyárnak sok nehézséggel kellett megküzdenie, a rossz termés miatt – a MONIMPEX Külkereskedelmi Nemzeti Vállalat által – többször borfelvásárlásra szorult, sem a salgótarjáni üveggyár, sem a szovjet üveggyártó gépek nem tudták biztosítani a megfelelő palackmennyiséget, valamint a palackozó gépek nem tudták az üvegeket „rendesen kimosni”, ezért a magyar bor minőségi romlása már ekkor megkezdődött. A korabeli pártülések több alkalommal is lopásról, illetve a műszak közben ivásról (néhol átlagosan napi másfél liter fejenként!) számolnak be.
A korszak másik jellemző forrását az iparengedélyek és árusítási engedélyek jelentik, melyek megadása, illetve jól működő cégektől való megtagadása komoly információértékkel bír. Ezek közül kiemeljük a Magyar Borértékesítő Rt. megszüntetését, François Lajos, a Hungária Borpince és a Budafoki Római Katolikus Egyházközség Plébánia u. 1. sz. alatti italmérési engedélyének törlését. Ebben az időben kerületi szinten pontosan dokumentált a területükön lakhellyel rendelkező „kulákok és dolgozó parasztok” borbeszolgáltatási kötelezettsége és a gazdák szőlőjének helye. A Budafokot ért 1944. július 27-i bombatámadás következtében a gyártelep szinte teljesen elpusztult: megsemmisültek az épületek, a készletek, a berendezések. A termelést csak 1947-ben sikerült újra beindítani, de kibontakozásra nem maradt elegendő idő. 1949 őszén a Pénzintézeti Központ elrendelte a cég felszámolását, majd 1950-ben a család két tagját mondvacsinált indokokkal bebörtönözték, és a gyárat, valamint a család ingatlanjainak nagy részét kártalanítás nélkül állami tulajdonban vették. Az üzemet beolvasztották a szomszédos, időközben ugyancsak államosított Törley Pezsgőgyárba. Ezzel egyidejűleg hosszú időre megszűnt a François pezsgők gyártása.
(MKVM KD SZK 93.186.32)