Vendéglősök, kocsmárosok és társulataik
A fogadósok, kocsmárosok a többi mesterség képviselőihez hasonlóan igyekeztek saját érdekvédelmi szervezetet létrehozni. Először Florian Ruprecht próbált közös egyesületet szervezni a pesti kocsmárosoknak 1829-ben. Harminc évvel később, 1859-ben alakult meg a Pesti Szállodások, Vendéglősök, Bor- és Sörmérők Szövetkezete (Genossenschaft der Pester Hoteliers, Einkehrwirte, Gastgeber, Wein- und Bierschänker).
(OSZK DKA-056398)
A városegyesítés, illetve az ipartörvény (1872. évi VIII. tc.) miatt nevüket 1873-ban Budapesti Szállodások, Vendégfogadósok és Korcsmárosok Ipartársulatára változtatták. Neve ellenére a kocsmárosok rövid idő alatt kiszorultak a szervezetből, amely később egyesült az 1921-ben alapított Budapesti Szállodások és Vendéglősök Ipartestületével. Az ipartársulat sokrétű tevékenységet fejtett ki, így munkaerőt közvetített, tanonciskolát hozott létre (1879-től kezdte meg a szakoktatást, 1895-ben alakult meg a Vendéglőstanoncok Szakirányú Iskolája), temetkezési segélyt nyújtott, vagy akár bált rendezett tagjainak, a Budapesti Pincéregylettel közösen. Az ipartársulat már a 20. század elejére az elegánsabb, vagyonosabb szállodások és vendéglősök szervezetévé vált, a kocsmárosok gyakorlatilag kiszorultak belőle. Erről tanúskodik a tagok kimutatása is:
| 1906 | 22 | 420 | 1 | 443 |
| 1907 | 23 | 478 | 1 | 502 |
1901-ben alakult a Magyar Vendéglősök Országos Szövetsége. Többnyire az 1911-ben alakult és 1949-ben feloszlatott Magyar Szállodások, Vendéglősök és Korcsmárosok Országos Szövetségének tagjaként működtek a Budapest környéki kisebb társulatok, így a Pestszentlőrinci Vendéglősök és Korcsmárosok Szakcsoportja (1936-tól). Amíg a fővárosban a szállodások, vendéglősök voltak többségben, a környékbeli településeken a kocsmárosok, akik szintén külön szervezetbe tömörültek (például a Csepeli Korcsmárosok Ipartársulata, 1907–1948, és Soroksári Korcsmárosok Ipartársulata, 1911–1949). A szállodások és a korcsmárosok útjai hamar elváltak egymástól. Ahogy 1906-ban a Budapesti Korcsmárosok Ipartestülete által a fővárosban rendezett országos kongresszusról írták a korabeli napilapok: „A kongresszus a kisebb exisztencziák bajaival van hivatva foglalkozni. A szállodások és nagyvendéglősök társulata és azok szövetsége szeptemberben nem kongresszust, hanem közgyűlést tart, melyen csakis a szövetség tagjai vehetnek részt. A szállodások és nagyvendéglősök érdekköre teljesen elüt a korcsmárosok érdekkörétől.” (Az Ujság, 1906. július 31.)
(MKVM VF 24978)
Érdekellentétek egyébként nem csak a szállodások és a vendéglősök, korcsmárosok, de utóbbi két csoport tagjai között is voltak, különösen az 1922. évi ipartörvény (1922. évi XII. tc.) bevezetését követően, amely nagyfokú differenciálódást eredményezett a vendéglátós szakmán belül, és egyértelmű különbséget tett a vendéglő és kocsma között. Amikor az 1899-ben alakult Újpesti Szállodások, Vendéglősök és Korcsmárosok Ipartársulata alapszabályait módosították 1935-ben, pont ezeket az ellentéteket igyekeztek kiküszöbölni: „Szűcs Mihály az ipartársulat céljait ismerteti és megállapítja, hogy soha nagyobb szükség nem volt az összefogásra mint mostan, amikor mindnyájunk boldogulása forog veszélyben a különböző sérelmek miatt. Reméli, hogy kölcsönös jóakarattal és megértéssel az ipartársulat a bajokat leküzdi és a korcsmáros – vendéglős társadalom között fennálló ellentéteket ki fogja küszöbölni. /éljenzés/” Érdekességképpen megemlítenénk, hogy az újpesti ipartársulatból ekkorra „kikoptak” a szállodások, a vendéglősök és korcsmárosok nagyjából egyenlő arányban, 38 illetve 34 fővel képviseltették magukat.
Az ilyen társulatoknak tagja lehetett az adott településen vagy annak kültelkén, a Duna-menti helyek esetében a gőzhajón italméréssel foglalkozó, feddhetetlen erkölcsű egyén, továbbá nő (általában a korábbi korcsmáros özvegye) és kiskorú – törvényes gyámja képviseletében. Az ipartársulatok tagsága és működése részletesen szabályozva volt, tagdíj, rendszeres gyűlések segítették működésüket, az együvé tartozást a testületi zászló jelképezte. Szükség esetén segéllyel támogatták tagjaikat vagy azok családtagjait, gondoskodtak a tanoncok és segédek megfelelő képzéséről.
[Az ipartársulat célja:] „… A közös iparérdekeknek védelme, előmozdítása, a vendéglős ipar fejlesztése és megszilárdítása.”
(Részlet a Csepeli Korcsmárosok Ipartársulata alapszabályaiból, 1907)
„A társulat célja:
a) a társulati tagok jogainak megvédése, a közös ipari érdekeknek minden irányban való előmozdítása, a tagok közötti jó viszony fejlesztése és állandósítása;
b) az iparban foglalkozó tanoncok és segédek általános és szakbeli kiképeztetését a társulat tőle telhetőleg elősegíti az által, hogy a fennálló és létesítendő szakiskolákat segélyezi és azok pontos látogatását saját körében előmozdítja;
c) azon intézeteket és intézményeket, melyek a hazai ipar emelésére, vagy az iparosok értelmi fejlesztésére törekszenek, ebbeli törekvésükben tehetsége szerint támogatni.”
(Részlet a Rákospalotai Vendéglősök Ipartársulata alapszabályaiból, 1907)
Az ipartársulatok egyik nagy feladata volt a kocsmárosok képviselete a termelői borkimérésekkel, egyéb borforgalmazókkal (például a fűszerkereskedők) szembeni vitában, amely különösen az 1920–1930-as években volt heves. Másrészről a borhoz nem értő kocsmárosok közvetve mind szakmabeli társaiknak, mind a bortermelőknek nagy károkat okoztak, részben az általuk kínált rossz borhoz kötötték a borfogyasztás háttérbe szorulását. Az 1922. évi új ipartörvényt követően (1922. évi XII. tc.) ezért a vendéglősök, kocsmárosok számára borkezelési tanfolyamokat szerveztek, például Budafokon. Emellett a közös, nagybani árubeszerzést segítette ugyanott 1937-től a magyar szállodások, vendéglősök, korcsmárosok és kávésok borpincészete és áruellátó szövetkezete, a Promontória.
(OSZK DKA-098338)
„Tudvalevő dolog, hogy korcsmákban fő fogyasztási czikk a bor; sajnálattal kell azonban bevallanunk, sehol sem kerül annyi rossz, beteg és romlott bor — éppen a kezelés és hozzáértés hiánya következtében — kimérésre, mint nálunk. Ez oknál fogva az ipari szabadosság meggátlása végett szükségesnek tartanánk, hogy az az egyén, ki minden ipari előképzettség nélkül erre a pályára lép, legalább annak a főczikknek a kezelésével legyen tisztában, amelynek eladásából származó polgári haszonnal akarja megélhetését biztosítani. A borászok, bortermelők is ennek a bajnak tulajdonítják, hogy a bor fogyasztása hazánkban évről-évre csökken és a nagyközönség, különösen a szegényebb osztály, inkább sörfogyasztás vagy pálinkaivásra adja magát.”
(az Országos Vendéglős Egyesület véleménye az 1922. évi XII. tc.-ről)
„[…] ki ma a fővárosban legújabban nyitott korcsmákat megtekinti, sajnosan fogja tapasztalni, hogy nagyon sok helyen zavaros, rosszul kezelt és különféle mellékizekkel telitett borokat tesznek a vendégek elé. Ennek pedig nem lehet más az oka mint csak tisztán a hozzáértés hiánya. Már pedig mindenkitől el lehet várni, hogy, aki mivel foglalkozik, ahoz értsen, mert különben nemcsak magának, hanem a közönségnek is kárára van tudatlanságával.”
(A Budapesti Korcsmárosok Ipartársulata az 1922. évi XII. tc.-ről)
Az ipartársulatok a hatalmat 1945 után átvevő kommunisták szemében nemkívánatos intézménynek számítottak. 1948–1949 folyamán az akkor már évtizedes múltra visszatekintő társulatokat erőszakkal feloszlatták, annak egykori tagjait (valamint a szervezetek vagyonát) erőszakkal beléptették a Kisiparosok Országos Szövetségének Vendéglátóipari Szakosztályába. Az új korszakot jelző, diktatórikus hatalom kényszerítő ereje tükröződik a rákospalotai ipartestület elnökének szavaiban, amikor az ipartestület feloszlatásáról beszél:
„Szalay Jenő elnök válaszában közli, hogy az Ipartársulat tulajdonképen nincsen utjában senkinek sem, csak saját magának, mert semmi tennivalója nincs, az Ipartársulatba való egyesülést már semmire sem tudjuk használni. Ezért láttuk mi magunk a legcélszerűbb megoldásnak azt, hogy felszámoljuk azt az Egyesületet, amelyre nem támaszkodhatunk, amelyre nincs szükségünk.”
(Részlet a Rákospalotai Vendéglősök és Korcsárosok jegyzőkönyvéből, 1949. április 22.)
