Szüret a városegyesítés előtti Budán és Óbudán
Érik az őszi ködön már a gyümölcs remeke.”
(Schildbach: A budai tűzvész 1810. szeptember 5-én)
(FSZEK Budapest Képarchivum, l. sz. AN500281)
A szüret a szőlőműveléssel foglalkozó közösségek életének egyik legfontosabb eseménye, gondoljunk csak a szüreti mulatságok jelentőségére. A szüret ugyanakkor a városvezetés részéről is komoly előkészületeket igényelt. Buda és Óbuda tanácsa már augusztusban szőlőcsőszöket (Weinhütter, szőllő őr, szőlőpásztor) jelölt ki a szőlők ellenőrzésére, ők, illetve Óbudán a reformkorban a fertálymesterek és törvényszolgák, Budán a hegymesterek vigyáztak a szüreti időszakban a kint hagyott eszközökre. Még a szüretelés megkezdése előtt végezték el a szőlőskertekbe vezető utak karban tartását.
(MKVM)
A szüret időpontját a tanács jelölte ki (a 18. században szeptember végétől, a 19. században rendszerint októberben tartották, legkésőbb november elejéig). A szőlőtulajdonosokat kötelezték ún. szüreti cédula (Lesezettel, Maschzettel, szüretelési engedély jegy vagy szüretelési bárcza) megváltására, ez, valamint a különböző hátralékok – a hegyvám – kiegyenlítése nélkül nem kezdhették meg a szüretet.
(HU BFL IV.1019 Nr. 31.) – A forrás egészét ld. még a Dokumentumok menüpont alatt!
A városba behozott mustot be kellett mutatni, mennyiségét pedig jelenteni az ún. dézsmaháznál vagy dézsmaállomásnál. Ma is áll az egykori tabáni dézsmaház a Czakó- és Aladár utcák sarkán, míg Óbudán az uradalmi dézsmaház a mai Polgár utca és Flórián tér között elterülő hatalmas épületkomplexum volt, présházzal, az uradalmi bor tárolására alkalmas pincével és kádárműhellyel, a szomszédos telken pedig az egyik uradalmi fogadóval.
(MNL OL T1 No. 170/1-2)
Fotó: Simon Katalin, 2021.
(HU BFL IV.1019 Nr. 59.) – A forrás egészét ld. még a Dokumentumok menüpont alatt!
A dézsmálás során külön személy vezette a jegyzőkönyvet, szedte be a hátralékot, a mustot, más felelt az akolásért és a sajtolásért. Aki nem jelentette szabályosan az általa behozott mustot, annak borát elkobozták.
Jelentése Entz Ferencz országos szőlőoskola- és vinczelér képezdei igazgatónak… Buda, 1864.
(HU BFL IV.1303.f V.397/1867)
Bocska (Boding, Poding, Bottich): hordószerű, felfele szűkülő szájú bortároló edény
Káci, gáci (Katza): a vörösbor erjesztésére szolgáló nagyméretű, nyitott, felfelé szűkülő szájú kád. A rácok honosították meg Budán, a 18. század folyamán általánosan használt eszközzé vált mind itt, mind Óbudán.
Lajt: nagyméretű, széles szájú hordó, amelyet szüret idején szekéren rögzítettek és benne szállították a zúzott szőlőt.
„… az ősz üdeje ama hatalmasan hirlett szüreteknek, mellyekben a’ világszerte magasztalt magyar vendégszeretet legnagyobb fényében mutatkozik.”
(Schams Ferenc, 1837)
(HU BFL XV.17.a.302 Nr. 890.)
A szőlősgazdák a szüretet megelőző hetekben kivitték az udvarra az addig a présházban tárolt fakádakat, puttonyokat, hordókat és egyéb eszközöket, elvégezték rajtuk a szükséges javításokat és kitisztították azokat, és amelyekre szükségük volt, kiszállították a szőlőbe. A nagyobb szőlőkben napszámosok segítségét is igénybe vették szüret idején. Ilyen volt a szedő (Leser, női munka), a puttonyos (Buttentrager), szőlőtaposó (Mostler) vagy a sajtolást végző személy (Presser). A szedők által összegyűjtött szőlőfürtöket a puttonyos férfiak vitték a szüretelőhelyre. A szőlőt vagy összezúzták erre a célra szánt karókkal (muszkoló, csömöszölő), majd taposókádban nyertek belőle mustot, vagy borprésen sajtolták (sutulás). Budán és Óbudán a 19. századig elvétve építettek a külterületen borospincéket, inkább a lakóházakban alakították azt ki, a présházzal együtt. A bort hordókban vagy nagy kádakban tárolták.
(Prónay Gábor: Skizzen aus dem Volksleben in Ungarn, 1855.)
Egy 20. századi szüret emléke:
„A sasadi kis kápolnán túl, ahol Budaeőrs felé ereszkedik alá a Farkasvölgyből induló ösvény, 1761-ből való Szentháromság-szobor emelkedik. Magas oszlopon ül a hosszúszakállú Öreg Isten, térdei közé szorítja a feszületet, tiarás feje fölött galamb képében lebeg a Szentlélek. A három-egy-Isten nyájasan tekint körül a tájon, a sziklás hegy ormokon, erdőkoronázta domboldalakon, a szelíd lejtőkön. Lágyan simogat a szeptembervégi verőfény, szinte megható, milyen szelíd, milyen kedves, milyen bocsánatot kérő, amiért még a minap is olyan perzselő hőséggel árasztotta el a földi téreket. Vékony, fátyolos fehér párázat emelkedik az égnek a Duna hoszszan elnyúló tükréből, ott úszik a kékesszürke levegőben, megtörik rajta a ferdén jövő napsugár. Az ősz sajátos melankóliája ömlik el a tájon. A hervadás egész édesbús, megkapó színskálája olvad egybe a néző előtt. A sárgába hajló zöld, a rozsdavörösbe átmenő barna, minden színárnyalatával ott pompázik a füvön, a pirosgyümölcsű borbolya- és vadrózsabokrokon, a hulldogáló lombokon, a szőlő levelén. Folyékonnyá olvasztott aranyat pettyez rájuk a nap. Az út szélén még eleven a sárga oroszlánszáj, a lila guzsalyvirág. A mesgyéken hordók, kádak, lajtos szekerek sorakoznak, kékszoknyás, pirosblúzos sváb lányok, asszonyok vagdossák szorgalmasan fehérvári bicskával az érett szőlőfürtöket, a kékesfekete kadarkát, oportót, szagos otellót, a vörös dinkát, a zöld »kecskecsöcsűt«, a sárga gohért, az átlátszó héjú, mézédes »hóniglit«, nagyszerű a termés a Sashegy déli lejtőjétől (most Saxlehner »herceg« elzárt birodalma) Budaeőrsnek húzódó vidéken, a sasadi dűlőben, a »Burgerberg«-en, a Magas-út, a Kakukhegy (Csillebérc) környékén, ahol a filloxéra dúlása után újra hatalmas szőlőkultúrát teremtett az emberi kéz és értelem. A must édes illata csiklandozza az orrot, a Bösingermajor körül (a XVIII. század elején Buda város bírájának volt a présháza) kocsmárosok szekerei várakoznak, hogy hazahordják a szőlőskádakat. Csendben halad a munka, itt-ott nótába kap egy duzzadó kedvű leányzó, de elhallgat, amikor látja, hogy visszhangja nem akad. Legényember nem incselkedik az asszonynép körül, férfit alig is látni, egy-két ráncosképű öreg képviseli az erősebb nemet. Háború van, már az ötödik csöndes szüretet csinálják végig a budaiak, muzsikaszóval csak az Albertfalváról fölszálló repülőgép motorbúgása, légcsavar kattogása szolgál. Régente a hegedű, a trombita, a duda szólott ilyenkor mindenfelé, ebéd idején bikkfanyárson, venyigeparázson szalonnát csordítottak a pihenő vincellérek és hegymesterek, estére kelve színes rakéták szállottak a hegyek ormán, a présházak előtt szolgafán lógó bográcsban rotyogott a birkagulyás, a vízben szűkölködő budai hegyvidéken borból volt a leve a fölséges eledelnek. A rácvárosi, krisztinai, újlaki, óbudai utcákat vidám, táncos menetek járták késő éjszakáig, rokonok, ismerősök hetedhét országból csődültek össze a budai szüretre.”
(Magyar Elek: Szüret Budán, 1920)